Időről időre utolér a feladat, hogy számot kell vetnem eddigi életemmel és úgymond, rajzot kell róla készítenem. Megtisztelő minden egyes ilyen alkalom, mert ez azt jelenti: eddigi életemmel szolgáltathatok példát, referenciát, valahol, valakinek, valakiknek. De ettől még nehéz feladat és nem is mindig hálás, mert egyrészről én jobban szeretem, ha vagy élő szóban, vagy a zenén keresztül tudok elmondani valamit, más részről ilyenkor egy kis részemet nyilván közszemlére kell tennem. De mivel az egyik tanárom egykor azt mondta, hogy csak az vezényelhet igazán jól, aki nem fél kiadni olykor a legféltettebb érzéseit sem, lássunk neki:
Az 1980-as évek második felének kellős közepén születtem. Bár a születési anyakönyvemben Mosonmagyaróvár szerepel születési helyként, de az én szülőfalum Halászi, ami ugyan csak néhány kilométerrel van arrébb, azonban ez a kis távolság nagyban meghatározta azt, aki lehetek. Édesanyám és édesapám szeretetben, szigorral neveltek testvéremmel, mindig afelé hajtva, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Hittek bennünk – talán ez a legfontosabb.
Az első emlékem az éneklésről az óvodából származik: egy pásztorjáték, egy anyáknapja… meg aztán volt egy magnókazetta (aminek azóta sajnos nyoma veszett), amin anyukám és apai nagyanyám unszolására karácsonyi dalokat énekelek nővéremmel. Jött az általános iskola és vele Tündi néni, aki másodikasként az énekkarba hívott, majd hat évig nem is eresztett onnan – nem mintha ott akartam volna hagyni. Jött a zeneiskola is, ahol az előképző után, anyukám intése ellenére az ütőhangszereket választottam. Mára már látom: Bükki Attila volt az első igazi mesterem, aki pontosan látta, ki vagyok, mi van bennem. Szelíd kézzel, de határozottan irányított. Amikor zenéket kezdtem írogatni, vagy éppen rockzenét játszottam támogatott, amikor pedig megértem rá, behívott az ütőegyüttesbe, és fúvószenekarba, fúvószenekarokba küldött. Az ifjúsági fúvószenekar mellett így lett zenekari Alma Materem a Mofém Fúvószenekar. Nagyon sokat tanultam itt: főként a helyemet a nagy egészben – minden tekintetben. Farkas Misi bácsi (aki utólag visszanézve fantasztikus hozzáértéssel és alázattal vezette ezt az alakulatot) zenekari zenélésre tanított, a zenekar tagjai pedig finomabban vagy keményebben (köszi, Peti!) tördelték le ifjúkori szerénytelenségem vadhajtásait.
A középiskola vége felé fogalmam sem volt, hogy mi akarok lenni. A zenéléshez lett volna kedvem, az első előfelvételik után kiderült, hogy bár elméletben rendben voltam, sem tehetségem nincs elég, hogy profi ütős lehessek, de nem tudok megfelelő hangszeren sem eleget gyakorolni hozzá (ugye, az a néhány kilométer – meg a szorgalom). Így akadtam rá a szombathelyi (akkor még) Berzsenyi Dániel Főiskola ének-zenetanár, karvezetés képzésére. Tanáraim azt súgták: itt a helyem. Támogattak, segítettek a felkészülésben.
Így kerültem Szombathelyre. Naivan vágtam bele a főiskolás létbe, nem is találtam a helyem a közösségben, de a zene magával ragadott. Zeneelmélet, zenetörténet, szolfézs, és persze a karvezetés. Nem telt el egy félév és az addigi tantárgyak mellett felvettem az egyházzenei órákat is, majd a második évtől Tóth Péter heves unszolásával (igen, így helyes, mert nehezen állt kötélnek) elkezdtem zeneszerzést tanulni. Egészen a főiskola (akkor már Nyugat-Magyarországi Egyetem) utolsó évéig úgy terveztem, hogy a diplomámmal hazatérek a Szigetközbe, tanítani fogok és talán kórust vezetni, nameg zenélni dobosként, mert azt nagyon szerettem. De szembe jött Kőszeg és szembe jött a szerelem…
Hogy miként lett a választott városom ez a gyönyörű hely, azt már sokszor, sok fórumon elmeséltem, így most legyen elég annyi, hogy hálás vagyok Bakos Györgynek, amiért hitt bennem, támogatott a kezdetektől, és engedte, hogy elkövessem a saját hibáimat.
Eszterről itt nem mesélek. Érzelmes és izgalmas történet ez, de itt elég annyi, hogy Ő előbb lett nekem, mint Kőszeg, és mindig az a hit és szeretet kísér, amit nap, mint nap kapok tőle.
Szeretett zenekarom unszolására felvételiztem Debrecenbe, ahová második nekifutásra fel is vettek. Az ott eltöltött két év alatt olyan szakmai műhely részese lehettem, amilyennek szerintem minden egyetemnek lennie kellene és olyan tanáregyéniségek lettek a mestereim, mint Dohos László, Arany János, vagy épp Sárvári József. Csoporttársaimmal az első pillanattól partnernek tekintettek minket és engedték, hogy mindent megtanuljunk amit szeretnénk, és ami belefér az időbe.
Épp a diploma előtt álltam, amikor egy nem túl ígéretes téli napon felhívott dr. Schrott Géza, hogy beszélni szeretne velem. Beteg volt már, de először igazából segítséget keresett, aki arra az időre helyettesíti, amíg gyógykezelésen van. „Ideiglenes” megbizatásom azóta is tart – milyen furcsa áthallás. Így lettem ennek a furcsa, kicsit ellentmondásos, de fantasztikus kórusnak a karnagya.
Aztán lediplomáztam, jött néhány kisebb-nagyobb zeneszerzői siker, néhány mesterkurzus, szárnypróbálgatások, sikerek és kudarcok sora. Nem mindig döntöttem jól, és nagyon sokszor nem megfelelő szavakat használtam nem megfelelő időben. Ez a kórusban végzett munkámban is feszültségekhez vezetett: tagok hagyták el a közösséget, és sokszor kellett magyarázkodnom. Aztán szépen, lassacskán összecsiszolódtunk. A kórus tagjai elkezdték megérteni a szándékaimat és én is megértettem, mi az a szakmai irány, amiben közösen sikeresek lehetünk.
Közben házas ember lettem, született négy gyermekem, és még két kórus gondolta úgy, hogy én vagyok számukra a megfelelő megoldás.
A fúvószenekar és a Concordia hűen kíséri mindennapjaimat, tagjai és vezetői mellettem állnak, támogatnak. A kórus pedig megtalálta a megfelelő irányt – ami nem volt könnyű. Az elmúlt 12 évben a legfontosabb vívmány, hogy nincs többé „konkordiás” és „barátságos” egy cél van előttünk és ezért az egész közösség önzetlenül akar tenni. Ehhez hat évnek kellett eltelnie, ennyi idő kellett az összecsiszolódáshoz. A fordulópontot 2019, a kórusunk 160 éves évfordulója jelentette. Ekkor született meg a Concordia Kórusfesztivál és a jubileumi koncerttel olyan produkciót állítottunk színpadra, ami méltó volt a kórus múltjához és a jövőbe tekintett.
Azóta újabb évek teltek el. A kórus túlélt egy világjárványt és egy rövid, háromszólamú átmeneti időszak után gyarapodásnak indult. Hogy ez a sikereknek köszönhető, vagy ennek köszönhetően jöttek a sikerek, nem tudni, de valószínűleg egymásra hatott a két folyamat. Az általam megálmodott és a kórus által életre hívott fesztiválnak országos híre lett, jött a monumentális JÉZUS!, majd a jubileumi évben a hosszú évtizedek óta első zenekaros, oratorikus előadás.
Amint a fenti vázlatból kiderül, eddigi szakami életem elég eseménydúsra sikeredett. Ennek az életútnak csak szelete az, amit úgy hívunk: Concordia – Barátság Énekegyesület – de milyen „ízes” szelet.
Büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek és hozzátehetem a magamét a kórus életéhez és történetéhez.
Kőszeg, 2025. februárja